24. fejezet | Üdvözlet Sao Paulóban

Egyszer csak, amikor épp leülök a helyemre és bekapcsolom az övet, odajön hozzám egy stewardess.
- Miss Fitzgerald? - kérdezi.
- Igen, én vagyok - mondom.
- Oké, fogja a holmidat és kövessen.
- Ó... Umm, rendben - felelem zavartan.
Magamhoz kapom a hátizsákomat a felső rekeszről és követem a hölgyet a gép elejébe.
- Asszonyom, mi ez az egész? - kérdezem.
- Ó, igen, elnézést, egy Mr. Styles nevű fiatalember felhívott minket, hogy helyezzük át a helyét az első osztályra - mondja.
Mondhatni lesokkolok. Teljesen elégedett voltam a turistaosztályon, de ha Harry áthelyezést kért, nincs semmi, amiért vitatkoznék vele. Teljesen padlót fogok, amikor a hölgy megmutatja nekem a helyemet. Nem olyan, mint egy üléshely, inkább, mint egy doboz vagy kabin. Van egy saját kis tévém, CD-lejátszóval, és függőleges ülés helyett egy ágyféleség van. Tényleg elképesztő.
- Van bármi, amit tehetek Önért? - kérdezi.
- Igen, kaphatok egy takarót és jeges vizet? - kérdezem.
Bemegyek a kis területembe és úgy döntök, hogy Harry Potter-t nézek, amíg el nem alszok. A stewardess hoz nekem egy szép meleg takarót és egy üveg vizet, jéggel egy csészében. Nem sokáig tart ezután, hogy elaludjak.

*** ***

11 ÉS FÉL ÓRÁVAL KÉSŐBB

A kapitány hangjára ébredek fel, ahogy azt mondja, hogy csatoljuk be magunkat a leszálláshoz. Már be vagyok kötve, úgyhogy megragadom a telefonomat, hogy ellenőrizzem az időt. Az óra szerint délután 14:30 van.
- Hogy a fenébe tudtam ilyen sokáig aludni? -mondom magamban.
Amikor a gép leszáll, lemegyek róla és megkeresem a poggyászomat. Nem tart sokáig, amíg megtalálom a lila bőröndömet. Már épp fogni akarok egy taxit, amikor meglátok ott egy idősebb embert, egy táblát tartva rajta a nevemmel.
- Jó napot uram, én vagyok Bailey Fitzgerald - mondom.
- Ah, Miss Bailey. Akkor hát, kérem.
Követem a férfit egy fekete limuzinig.
- A hintója várja - mondja és kinyitja az ajtót.
Bemászok, majd meglátok egy barna hajú, zöld szemű Harry-t, a másik oldalon ülve.
- Ó te jó ég, Harry, szia! - kiáltok fel, átmászva hozzá, hogy megöleljem. - Jézusom, annyira hiányoztál - mondom.
Elhagyjuk a repteret és rámegyünk az autópályára. Néhány mérföldet utazunk, mielőtt meglátok egy csodálatos épületet.
- Ezt úgy hívják, hogy Octavio Frias de Oliveira Bridge - mondja nekem Harry.
- Gyönyörű - felelem. - Mi az a hatalmas épület ott? - kérdezem.
- Ó, annak Edificio Italia a neve.

Harry mond valamit spanyolul a sofőrnek, aki 'igen'-re bólintja a fejét. Mielőtt megtudnám, hogy mire, leparkolunk annál a hatalmas épületnél.
- Gyere, menjünk - száll ki Harry.
- Hová? - szólalok meg.
- Akarok neked mutatni valamit.
Követem Harry-t egy kis fülkéig. Szól az embernek az üveg mögött, hogy két jegyet szeretne a tetejére. A pénztáros odaadja a jegyeket Harrynek, miután ő kifizeti azokat. Követem őt belülre, olyan az épület, mint egy hatalmas múzeum, de irodákkal együtt. Harry egy lifthez vezet, ahol egy másik ember elveszi a jegyünket. Megnyomja a felvonóajtók gombját, amik kinyílnak és az egész üveg, szóval körülbelül 360 fokban nézelődhetsz körülötted.
- Utánad - mondja Harry és int nekem, hogy menjek be.
- Umm, Harry, hány emelete van ennek? - kérdezem.
- 46 elvileg, 551 láb magas - válaszolja.
- Ó... a francba, oké - mondom, nagy levegőt véve.
- Mi az, félsz a magasságoktól? - kérdezi.
- Igen, tulajdonképpen - mondom, miközben a lift elindul.
Megy és megy, olyan lassan, amennyire csak lehetséges. Nem bírom tovább, úgyhogy Harry karjába temetem az arcomat.
- Bailey, rendben vagy, szívi... Nézd a kilátást - mondja.
Habozok, mielőtt elengedem és megfordulok. Gyönyörű a belváros látképe. Nagyon sok katedrálist és városon túl fekvő dombos füves területet látok. A lift végül megáll, úgyhogy kitudunk menni. Harry megfogja a kezemet és elvezet a másik oldalra, a megfigyelő peronra. Az egyik oldalon az egész város látható, míg a másik oldalon láthatod az óceánt és a tengerpartot.
- Gyönyörű idefent, köszönöm Harry. - Megölelem.
Megfordul, hogy szembenézzen velem és tágasra nyitja karjait.
- Üdv Sao Paulóban, Brazíliában.